Help Sales ÁSZF

Lovasi miatt reng a föld Isztambulban

Legutóbbi jelentkezésemkor arról morfondíroztam, hogy nekem nem blogot kellene írnom, hanem könyvet – mert annyi minden történik velem. Szerencsére már ennek sincs akadálya, mert sikerült kiadót találnom Józsa Béla történész személyében.

Ő szívesen kiadná a moszkvai és az isztambuli történeteimet, publikálná kötetbe foglalt kalandjaimat. Béla különben nagy Pécs 2010-rajongó, aki most minden erővel segíti is szeretett klubját – ha ő nem lenne, akkor most a gondok még súlyosabbak lennének a Lauber Dezső Sportcsarnokban. A nézők minden olyan tévéközvetítésben láthatják Bélát, amikor a Pécs 2010 bajnoki vagy Euroliga-meccset játszik, rendszerint ő bontja a játékosok számára az  ásványvizeket – Fenerbahçe-melegítőben. Hogy honnan az ördögből jutott hozzá melegítőhöz?!

Ebben az egész Taurasi-sagában egy dolog fogott meg igazán: sokadszor bebizonyosodott, hogy az amerikaiak mennyire kiállnak a saját állampolgáraik mellett. Jómagam ebben a blogban is számtalanszor kiálltam mellette, de ettől még nyugodtan elmeszelhették volna.

Sok dolgot nem szeretek az Amerikai Egyesült Államokban, de ez az egy bámulatos, ahogyan védik az állampolgáraikat. Nem a rágógumit, a tetkót, a rapzenét, a valóságshow-t kellene eltanulni tőlük, hanem ezt. A honfitársaik melletti kiállást. Most Törökországban is megmentették a legendás kosarasukat. Szóval, bármennyire is sírok, bármennyire is bánom, hogy már nem játszik nálunk, annak örülök, hogy Athén és Peking után 2012-ben, Londonban meglesz a harmadik olimpiai aranya is. Merthogy meglesz, afelől nincs kétségem.

Amiért igazán sírnom kellene: kedden jön a Szpartak Moszkva, és nincs velünk Diana. Pedig egész idényben erről beszéltünk, hogy milyen jó lesz majd megmutatni a Szpartaknak! A régi klubnak, Diana régi klubjának és az enyémnek is. A négyszeres Euroliga-védőnek. De bízom benne, hogy Diana nélkül is valóra válhat a nagy álmunk, az, hogy először bejutunk a Final Fourba.

Mint már említettem, sok furcsaság történt velem itt, a Boszporusz partján, de egyvalami miatt mindenképpen érdemes volt eljönnöm ide, a tizenhatmilliós metropolisba: megszületett a Lovasi Andrásról írt Szent Trilógia harmadik része.
Az első rész még a Kiscsillag együttes első lemezén jelent meg, Russian in the School címmel. András nem ugyanis tudott angolul, a rock nagyjai nem tudták megfertőzni, és én megénekeltem, hogy ezért ír teljesen egyedi szövegeket.

Ez aztán annyira meglódította, hogy elkezdett angolul tanulni, és már nagyon szépen halad. A Szent Trilógia második része a Bob Dylan-i mélységeket karcoló Fishing on Orfű volt. Ez a dal arról szól, hogy András nagyon szeret horgászni és táncolni az éjszakai klubokban. Ennek a dalnak is megvolt az értelme, utóbb nagy sikerű fesztivál lett belőle.

A harmadik rész arról szól, hogy végre már bemutathatom András nőcsábász énjét – most, hogy elvált feleségétől, ezt kockázat nélkül tehetem. Mivel a Kispál és a Borz együttes elbúcsúzott a közönségtől, ezért most hosszabb és igazán minőségi szöveggel jelentkezem, tekintve, hogy már csak a Kiscsillag biztosítja Andrásunk egzisztenciáját.

A harmadik résznek az a címe, hogy Földrengés Isztambulban (Earthquake in Istanbul). Az isztambuliak nagyon félnek a pusztító földrengéstől. Ennek az epicentruma Kadiköyben lesz, ahol mi – a Fenerbahçe - játszunk. Arról szól a dal, hogy András találkozik a hölggyel Bakirköyben, a repülőtértérnél, aztán elmegy vele Ortaköybe, ahol megiszik vele egy teát, majd Karaköyből áthajózik Kadiköybe.
Ahol én is lakom.

Andrásunk rövid idő alatt beleszeret a hölgybe, bérelnek egy hotelszobát Kadiköy szívében, ott eltöltenek egy éjszakát, miközben mindenki azt hiszi, földrengés van Isztambulban. Lovasi egyébként március 6-án érkezik. A blogbejegyzésemhez mellékelt traileren a helyszíneket mutatom be.

András operatőrrel együtt jön, négy napig forgatjuk a klipet. Egyedül a zenével nem vagyok elégedett. Az napról napra változik, mint mindegyik Kiscsillag-számban.

Más. Örömmel tudatom, hogy édesanyám és a család megérkezett. Továbbá Ernesttel, az erőnléti edzőnkkel rákot, kagylót főztünk, majd  török bort ittunk. A kadiköyi piacon már rossz a hírünk, a kagylóknak lába nőtt, és szöknek, szöknek, ha meglátnak bennünket.

Kedden meg érkezik a Szpartak.

1 Tovább

Mint akinek levágták a fél kezét, aztán nyert a lottón

Lassan fél éve élek a Boszporusz ázsiai partján. E röpke hat hónap alatt mindenki kicserélődött körülöttem, még honfitársam, Demeter György, a Fenerbahçe férfiröplabda-csapatának edzője is hazautazott a minap, csak egyvalami változatlan: folyton nyerünk. A győzelem olyan fejlemény, amit magyarázni nem kell.

Bizony, már hat hét eltelt azóta, hogy legutóbb blogbejegyzést írtam, még karácsony előtt. Azóta rájöttem, hogy ide nem blog kell, hanem egy könyv, dokumentumregény - annyi minden történik velem, vagy talán még pontosabban fogalmazva: körülöttem. Ha Újvidéken percenként 120-as fordulatszámmal éltem az életem, Pécsen 200-zal, Moszkvában 400-zal, akkor itt Isztambulban legalább tízezres tempóban peregnek a történések.

Az első tragédia Diana Taurasi doppingvétsége volt, amit hamarosan követett Penny Taylor váratlan – vagy talán mégsem annyira váratlan – távozása.

Minden túlzás nélkül leírhatom: a földkerekség két legjobb női kosarasát veszítette el a Fener néhány nap leforgása alatt.

Az [origo] húszévesnél idősebb olvasóinak kedvéért: mintha a nagy Chicago Bulls egyik napról a másikra elveszítette volna Michael Jordant és Scottie Pippent.

Aztán persze gyorsan leigazoltuk Angel McCoughtryt és Anete Jekabsone-Zogotát, ami szép, szép, nagyszerű játékosokról beszélünk, de én azóta is úgy érzem magam, mint akinek hétfőn levágják a fél kezét, majd kedden megüti a lottón a főnyereményt.
Ott áll a tengernyi pénzzel, de attól még a levágott keze nem nő ki.

Később Prágába távozott Vajda Anna, majd február elsején Demeter György barátommal is szerződést bontott a klub, így végképp egyedül maradtam magyarként a Boszporusz partján. Valahogy úgy, ahogy Mikes Kelemen, az utolsó bujdosó néhány tucat kilométerrel és kétszáz évvel arrébb, Rodostóban, a Márvány-tenger partján.

Rátgéber, Vajda és Ernest Radjen erőnléti edző

Gyuri barátom menesztéséről csak annyit, hogy ő tényleg legenda volt itt Kadiköyben, temérdek bajnoki címet és kupát nyert, és az elnök úr, Aziz Yildirim is kedvelte őt, a végsőkig kiállt mellette, de sajnos az eredményekkel – illetve azok hiányával – nem lehetett vitatkozni.

Az élet kegyetlen, mindenhol a világon, de itt, a Fenerbahçénél kegyetlen csak igazán. Itt nem egy nagy durranás az edzőváltás, kevesebb idő kell hozzá, mint ennek a blogbejegyzésnek a megírása.

A csapat körüli változásokat folytatva: Vajda Nusi távozása miatt kellett egy centert is igazolnunk, a kanadai Tammy Sutton-Brownra esett a választás, feltétlenül kellett valaki, mert a két középjátékosunknak, Ivana Matovicsnak és Nevriye Yilmaznak egyszerűen nem volt cseréje.

Lassan minden és mindenki megváltozik, kicserélődik körülöttem, csak egyvalami változatlan: Taurasival és Taylorral is nyertünk, s most nélkülük is nyerünk. Amióta a csapatnál vagyok, 28 meccsből 27-et megnyertünk, az utolsó huszonhat meccsünkön zsinórban huszonhat győzelem – tizennégy a török bajnokságban, tizenkettő az Euroligában -, nem is emlékszem, volt-e ilyesmi a pályafutásom során, talán abban az idényben, amikor a Péccsel veretlenül mentünk át az alapszakaszon az Euroligában. De az sem biztos.

Mára rájöttem, hogy az edzőnek a győzelem az egyetlen hű társa, a legjobb barátja – már természetesen a családján kívül. Vitatkozni ugyan a győzelmekkel is lehet – és mindig akad, aki vitatkozik is -, megmagyarázni viszont, hála istennek, nem kell.

A győzelem állandó


Egyébként szép ajándékot kaptunk az Euroliga alapszakaszának megnyeréséért, a Galatasaray – a legnagyobb helyi rivális – képében. A lehető legerősebb ellenfél ebben a szakaszban, Sylvia Fowles-szal, egykori moszkvai játékosommal, a világ legjobb centerével, továbbá Seimone Augustusszal, Donneka Hodgesszal, litván centerrel, Gintara Petronytével, egy csomó török válogatottal.

Összesítésben negyvenegy pont különbséggel kiütöttük őket.

Oktatófilmbe illett mindkét mérkőzés, bemutattuk, hogyan kell semlegesíteni a világ legjobb centerét. Sylviának az első meccsen több eladott labdája volt (7) mint pontja (6). A másodikon arra mentünk, hogy ne jusson lepattanóhoz – mindössze hatot tudott begyűjteni. Régi NBA-videókat néztünk, arról, hajdanán hogyan sikerült elfogni Kareem Abdul-Jabbart, Shaquille O’Nealt. Nekik is sikerült, nekünk is sikerült. A történelem ismételte önmagát.

Azt hiszem, a Fenerbahçe mindenkori edzőjének nem létezik nagyobb diadal, mint a Galata legyőzése. Nekem három nap leforgása alatt kétszer is sikerült. Mindez nem ártott az ázsiómnak.

Persze lehet, hogy a sors megint eljátszadozik velem. Az Euroliga nyolcaddöntőjében a Szpartak Moszkva-Schio párharc egy-egyre áll, szerdán csap össze harmadszor a két csapat Vidnojéban. Ha a Szpartak győz, összekerülünk korábbi csapatommal, amellyel 2009-ben  Euroligát nyertem.

A Szpartak négyszeres Euroliga-győztes, mi most pályázunk a Fener történetének első Final Fourjára. Ha túljutunk a Szpartakon – vagy a Schión -, megpályázzuk a négyes döntő megrendezését. De én annyira nem nézek előre, engem mindig csak a következő akadály érdekelt. Aki nagyon előre tekint, az könnyen gödörbe léphet. A Galata kiverése után megajándékoztam magam egy üszküdari kiruccanással. Üszküdar itt van, a Boszporusz ázsiai partján, réget úgy hívták, hogy Szkutari, Verne Gyula regényében, a Makacs Kerabanban is ezen a néven szerepel.  Tudják, van egy dúsgazdag török kereskedő, Keraban, aki rettenetesen felkapja a vizet azon, hogy a szultán hirtelen bevezetett egy tíz parás vámot, amit azoknak kell kifizetniük, akik komppal átkelnek a Boszporuszon. (Mindez 1880 táján történik, amikor még egyik híd sem áll a szoros felett.)

Márpedig Keraban villája Szkutariban van, ő pedig éppen az Aranyszarv partján áll, az európai oldalon.

Ugyan tíz para az egy fél csésze kávé ára, de ő akkor sem fizeti ki, ha a fene fenét eszik. Lovas kocsiba vágja magát, és negyven nap alatt körbeutazza a Fekete-tengert, és hat hét elteltével azzal a boldog tudattal vacsorázik szkutari otthonában, hogy megspórolta a tíz parát.

Igaz, hogy közben egy vagyont költött el a tengerkerülésre, de a szultánnak jól megmutatta!

Amúgy az előző bejegyzésben emlegetett sváb barátaim ugyanúgy jártak el, mint Keraban, megspórolták a hídpénzt (nem a komppénzt), és még csak meg sem kerülték a Fekete-tengert, éppen csak elfelejtették bedobni a lírákat a perselybe.

Szóval, elmentem Üszküdarba, egy igazi hamamba, azaz török fürdőbe. Nem olyanba, amiből a Nagy Bazár falánál is található egy, a turisták által látogatott, idegenforgalmi nevezetességnek számító fürdőbe, hanem olyanba, amelyben Keraban is pancsolhatott százharminc évvel ezelőtt.

Nos, a mi hamamunk 1640-ben épült, és Ernest Radjennel, a délszláv erőnléti edzőnkkel, illetve Muminnal,  a sofőrömmel látogattuk meg.

Ebbe a hamamba csak a törökök járnak, meg én és Ernest. Márvány az egész, és markos masszírozó fickók dolgoznak itt. Mindegyik bajuszos, és nagyon markos. Nos, lekaptak a tíz körmömről, és valami smirgliszerű kődarabbal elkezdték dörzsölni a bőrömet, miután lefektettek egy forró márványlapra.

Szörnyű volt, a végén, a kabinomban ledőltem egy díványra, és azonnal elaludtam.

Amikor felébredtem, elgondolkoztam azon, hogy így él egy török úr.

Meg egy-egy magyar is, ha Kadiköyben lakik, és bennfentes helyi ismerősei vannak.

2 Tovább

Disznóvágás és heavy metal

Bár jómagam is a messzi Törökországban pergetem a napjaimat, ahogy nagy elődöm, Mikes Kelemen, az én ott-tartózkodásomat túlzás lenne száműzetésnek nevezni. Nagyon megszerettem Fenerbahcét és Kadiköyt, de valahogy úgy vagyok ezzel a szeretettel, mint a Fejedelem krónikása: "Én úgy szeretem már Rodostót, hogy soha el nem felejthetem Zágont!"

December 14-én megérkeztem Magyarországra, a Sopron elleni Euroliga-mérkőzésre, de alig vártam, hogy elrepülhessek Sopronból, csak azért, hogy megint visszajöjjek Magyarországra, ami vasárnap délben be is következett.

Sopronba egyébként úgy volt érdemes elmenni, hogy győztünk. Ez persze minden városra igaz, de Sopronra kiváltképp.

Szóval, nyertünk, de a nyerésen kívül ugyanilyen lényeges volt, hogy előző este sikerült találkoznom soproni barátaimmal – bármilyen furcsa, ilyenek is vannak szép számmal -, név szerint Göbl Gáborral, a magyar heavy metal legendájával, Meszlényi Róberttel, a helyi NB I-es férficsapat edzőjével és Tölli Bálinttal, a Hotel Szieszta igazgatójával.

Göbl zenekara egyébként a Moby Dick, kaptam is tőle korábban egy cd-t, amikor Törökországban beraktam a lejátszóba, a Kiscsillagon szocializálódott kadiköyi ismerőseim gyorsan rájöttek, hogy a kőkemény Fishing on Orfű mennyire kommersz és fülbemászó Göblék szerzeményeihez képest.

A meccs után egyébként a pécsi barátaim megjelentek a szállodánkban, és megtanították az isztambuli vezetőket és a játékosokat néhány harci nótára, a szöveget szerencsére nem értették a törökök.

Ha már az utózöngéknél tartunk, játékosom, Vajda Anna kicsit ki volt akadva a soproni közönség viselkedésére, főleg, hogy az édesapja is ott volt a meccsen, akihez odament egy soproni szurkoló, és megkérdezte tőle, nem szégyelli-e magát a lánya miatt...

Utólag most már elmondhatom, a drága feleségem hasonló konfliktustól tartva nem hozta el a két gyermekemet, Lacikát és Tomcsit a meccsre.  Hogy ennyi évvel a távozásom után is ilyen hőfokon izzon a velem szemben táplált gyűlölet...

Egy pozitívuma mindenesetre volt a soproni kirándulásnak, a győzelem tényén túl: hogy honosítottak a soproni szurkolók. Eddig szerb csetnik voltam, múlt szerdától már hazaáruló vagyok...

Szerencsére ezeket a bekiabálásokat én nem hallom a meccs hevében, a koncentrációm nem engedi. Azt azért el kell ismernem, nagyon mélyen voltunk az első félidő végén. Ivana Matovics négy, Penny Taylor három faulttal a padon ült, Taurasi pedig - fault nélkül - a szállodaszobában.

A félidőben aztán működött a motivációs rendszerem, a sportszakmai titkokat nem áruljuk el, de sikerült felráznom a csapatot. Taylorban felébredt az anyatigris,  a 2006-os világbajnokság MVP-je 24 pontot dobott a harmadik negyedben, tízet a negyedikben, összeállt a védekezésünk is, és a végén simán győztünk.

Roppant büszkén karácsonyozunk veretlenül az Euroliga tetején. Nyolc meccs - nyolc győzelem.

És akkor beszéljünk egy kicsit Diana Taurasiról, úgyis mindenki arra kíváncsi, hogy miért nem játszott múlt szerdán. Nos, láttam egy fantasztikus műsort az MTV 1-es programján, megható volt, ahogy a meginterjúvolt Diana beszélt rólam. Én sohasem mertem volna elmondani azt, amit ő elmondott rólam: hogy nagy hatással voltam a világ legjobbjának pályafutására. Hogy nagyon mélyen volt, amikor a Szpartak Moszkvához került, s aztán - talán nekem köszönhetően is - diadalt aratott, s a történelem egyetlen kosarasa lett, aki a WNBA-ben és az Euroliga döntőjében is megszerezte az MVP címet.

Sajnos, a végén hiteltelenné vált a remek műsor, mert egy rosszhiszemű "füles" alapján azt a pletykát közölte a fiatal riporter, hogy Diana egy csapattársnőjével történt összetűzés miatt nem játszott, és duzzogva ült a meccs idején a szállodában...

Az MTV-nek, ennek a komoly presztízsű televíziónak nem lenne szabad így elveszítenie a hitelét. A FIBA Europe honlapján elmondtam, egészségügyi problémái vannak, a karácsony után derül ki, hogy mi lesz vele. Tudom, hogy ez így meglehetősen rejtélyesnek hangzik, de ennél többet nem áll módomban közölni, csak annyit, hogy nem fegyelmi vagy financiális okok állnak a háttérben.

Arra nem is merek rágondolni, hogy nem jön vissza Isztambulba. A szezonunk eddig oktatófilmre kívánkozik. Egy-egy meccset Taurasi nélkül is meg lehet nyerni, de hosszú távon nem vagyunk ugyanaz a csapat. Nagyon nagy szükségünk van rá.

Ez volt a múlt héten, de most már Pécsen vagyok, a szűkebb hazámban. Éppen akkor, amikor ezeket a sorokat írom, érkeztem meg a sváb testvérekhez, Hoffmann Henrikhez, Heckenberger Istvánhoz - ők a korábbi blogomban bemutatott isztambuli turisták -, itt van Lévai Balázs (akit befogadtunk) és Lovasi András. Vele kapcsolatban is rejtélyes maradok, mint Taurasival, csak annyit árulok el, hogy nem Lovasi az eredeti családneve. Az igazi neve a lovakkal és az illatokkal van összefüggésben.

A családja örülhet, hogy magyarosították a vezetéknevét, talán azon kevés svábok közé tartoznak, akik nem bánják a magyarosítást.

Nos, itt vagyok egy Pécs melletti kis faluban. Tegnap este Lévaival és Lovasival pucoltuk a fok- és vöröshagymát. Lévai végre hozott borokat is, ezeket természetesen elfogyasztottuk. Most indul a buli. Nagy viták vannak a kolbászkészítés körül, egyszer emiatt majdnem fel is bomlott a Kiscsillag együttes.

Lovasi ugyanis gyömbért akart tenni a kolbászba!

Ez a legszörnyűbb szentségtörés a többi sváb előtt. Történt, hogy tavaly titokban levágott egy mangalicát, abba tette a gyömbért, s tévedésből pár kolbász hozzánk is elkeveredett – a kóstoló után két-három óráig nem is beszéltünk. Az esetből tanulva most Lovasi átállt a gyömbérről a szegfűborsra.

December 27-én utazom vissza Isztambulba, de addig még lesz egy tárgyalásom a mohácsi régióban, ahová még egy tisztességes svábbal megyek, dr. Halmos Péter barátommal. Ő segített magyarországi tartózkodásom alatt a legtöbbet, és most is az Akadémia kapcsán megyünk továbbfejlődni. Kedden Szekó József mohácsi polgármester halászlevéből fogunk enni, és ebéd után kivonulunk a mohácsi csatatérre, és még egyszer lejátsszuk a partit.

Isztambuli tapasztalataimat kamatoztatva bízom benne, hogy ezúttal legalább döntetlenre kihozzuk a meccset, ami nem sikerült 484 évvel ezelőtt, az talán most összejön nekünk, magyaroknak.

Aztán tehát vissza Kadiköybe, kezdődnek az edzések, s január 2-án már otthon városi derbi a Besiktasszal, amely beerősített Nykesha Salesszel, a három évvel ezelőtti brnói Euroliga-Final Four legértékesebb játékosával.

2011-ben sem fogok unatkozni.

Utóirat: Többen kérték a korábbi bejegyzésemben említett Bobby kutyám fotóját, az eddigi mulasztásomat most pótolom. Ennek aktualitását az adja, hogy - örömmel jelentem - Bobby már nem kakil be!

2 Tovább

Gubával sokkolta szerb segítőjét Rátgéber

Ha valaki az otthonától távol dolgozik, és nem gondol a hazájára, az vagy gazember, vagy prostituált - mondja egyik délvidéki ismerősöm.  Ez az én nagy szerencsém, mert így tudományosan is be van bizonyítva számomra, hogy egyik sem vagyok.

Legfeljebb határeset.

Néhány napja nosztalgiáztunk, a két szenzációs, négy napon belül elért győzelmünket - a Jekatyerinburg ellen idegenben 67-73, és a Galatasaray ellen otthon 74-68 - úgy ünnepeltük, hogy Magdi és a szintén sokszoros válogatott kosaras barátnője, Orbán Mónika magyar vacsorát rendeztek a lányoknak.

A helyszín Didem Akin menedzserhölgy lakásán volt, ahol húszan is elfértünk.

Magdi és Móni egy álló napon át vásároltak, már délben elkezdtek főzni, pedig a csapat csak este fél hétre érkezett. A nyersanyag lényege azért otthonról származott.

Az étlap a következő volt: először is hideg libamáj lilahagymával. Ezt ezek után - ha egyszer majd újból éttermet fogok vezetni, remélem soha – csak simán Diana Taurasi kedvencének fogom nevezni, így fog szerepelni a menükártyán. Dee megevett egy egész májat, és azt mondta, még sohasem találkozott ilyen finom elkészítési móddal. Magdi tudja már, hogy karácsonyra mivel fogja meglepni a világ legjobb kosarasát.

Taurasi feketében pezsgőzik

Ezek után következett a hortobágyi húsos palacsinta, ami Nevriye Yilmaznak – a centerünknek - lett a kedvence. Csapatkapitányunk  az összes, valaha volt játékosom közül a legintelligensebb és legcéltudatosabb, ezért nem is csodálom, hogy ennyire ízlett neki ez a meleg előétel.

És jött a gulyásleves! Ez nekem - három hónapja nem ettem ilyesmit - és Penny Taylornak jött be a legjobban. Taylor kisasszony az angyalarcú ausztrál világsztárunk, kiválóan ismeri a magyar konyhát, és annak is nagyon örül, hogy egy magyar edző segítségével jön vissza a régi formája. Olyannyira visszajött, hogy már gondolkodóba ejti a szakembereket,  ki is valójában a világ legjobb kosarasa. Fantasztikus ahogy játszik, lassan Dee-nek aggódnia kell mert Penelope átveheti tőle a prímet. Szerencsére köztük – mármint Dee és Penny között - nagyon egészséges a versenyszellem. És még annál is nagyobb szerencse, hogy mindketten az én csapatomban játszanak.

Kettejükkel elértem azt a szintet, hogy annyira boldog legyek a bedobósorral, mint tíz évvel ezelőtt, a MiZónál az Iványi Dalma, Ujvári Eszter, Csák Magdolna alkotta sorral. Akkor is Európa tetejéről, veretlenül néztünk lefelé, mint most is, és ebből alakult ki a legendás messinai Final Four-csapatunk. A Fener amúgy még sohasem játszott Final Fourt.

A csirkepaprikás Hana Horakovának, a 2010-es csehországi vb MVP-jének jött be a leginkább. Sajnos, ő még nagyon keresi önmagát, és óriási szükségünk lesz rá, ha nagy eredményt szeretnénk elérni az idén. Illetve jövő tavasszal.

A vacsora természetesen kiváló családi kajszipálinkával indult, ami Birsel Vardarli torkát forrázta le, mivel török válogatott játékosunkat becsapta az illata. Ő hozta a két sorsdöntő hárompontos kosarat Oroszországban, ahol elértük a történelmi győzelmet a Jeka ellen. Török csapat még sohasem nyert Oroszhonban, és az UGMK – ez a Jekatyerinburg hivatalos neve -  is négy év után először veszített otthon Euroliga-meccset. Birsel jól pótolja Horaková - remélhetőleg csak pillanatnyi - gyengélkedését.

És persze villányi borok nélkül sem mehetett az egész. Tiffán Imre gondoskodott arról, hogy friss roséval és oportóval (pardon: most már portugieserrel) és 2007-es Cabernet Franc-nal tegyük élvezetesebbé a falatokat.

Vajda Anna, aki szintén remélhetőleg hamarosan formába lendül,  mint minden igazi magyar lány, segített Magdiéknak és a háziaknak a kiszolgálásban. Ő tálalta fel a mákos gubát is. A guba egyenesen sokkolta Erneszt Radjent, szerb segítőmet.

A vacsora nagyon jól sikerült, növeltük Magyarország népszerűségét a világban, én meg növeltem honvágyamat. Magdinak és Móninak pedig a társaság sokáig hálás lesz.

Bobby kiskutyánk pedig nem, mert nem kapott a maradékokból.

Tomán Tibi újvidéki általános iskolai osztálytársam, aki most kint dolgozik Torontóban csinos feleségével, Sárával, állatorvosként, és mivel rendszeres olvasója blogomnak, jó tanácsokkal látott el Bobbyval kapcsolatban.

Most már az utcai ürülék gyűjtésében is kivesszük a részünket a családdal.

Bobby már nem kakil be, igaz, néha bepisil.

Jekatyerinburg előtt az Adana melletti Gyejhánban játszottunk plusz harminc fokban, ezek után mínusz 18 Celsius-fok volt a nagy vetélytársnál.

Igaz, nekünk plusz hat.

Három napra rá újból Sztambul és a Galata, utána Madrid – ott is győztünk, szűken -, és most a hétvégén utazás Alanyába, a gyönyörű mediterrán nyaralóhelyre, ahol újból plusz harminc - a pályán csak húsz -, és a tenger hőmérséklete 26 fok.

Fürdés a tengerben Mikuláskor. Nem semmi.

Most pedig már utazom Gospicba, a horvátországi Likába, ahol havazik, és újból vacogtató hideg vár.

Igaz, a csarnokban igen meleg lesz, de jó lenne megőrizni veretlenségünket, mert az egyes startpozícióból könnyebb lenne elérni célunkat.

A Fener által még soha el nem ért, oly nagyon áhított Final Fourt.

5 Tovább

Iverson tetkói és az újvidéki fehér delfinek

Rátgéber László blogja

Nem csoda, hogy munkaadóim egyedül nekem biztosítottak gépkocsit használatra a Fenerbahçe külföldi alkalmazottai közül, Isztambulban autózni ugyanis nem átlagembernek való feladat.

Egy nullakilométeres, csatahajó-méretű Fordot kaptam, s a minap ezzel a hatalmas gépkocsival – életemben először – áthajtottam Isztambul két Boszporusz-hídja közül a régebbin, az 1974-ben épült Bogazici Köprüsün. A hídvám 3 török líra – másfél euró -, nem komoly tétel, és csak az egyik irányba kell kifizetni. Valószínűleg bíznak benne a híd működtetői, hogy az ember vissza is tér kiindulási pontjára. Szóval, átestem a tűzkeresztségen.

Ha Ázsiából autózunk Európába, nagyon fontos, hogy sok és jó zene legyen az ember gépkocsijában. Kifelé a Brand New Cadillac ment a The Clash-től, visszafelé pedig a Hey Ho Let’s Go a Ramonestől. Ezzel még egy több órás dugót is átvészeltem volna. Merthogy Isztambulban órákat tud állni az ember a csúcsforgalomban, ha bedugul valamelyik híd. És a Boszporusz felett nincs menekülő útvonal.

Amúgy szinte minden olyan itt is, mint Moszkvában volt. Azzal a két elhanyagolható különbséggel, hogy az orosz fővárosban volt egy sofőröm, Roman, továbbá, hogy ott folyton esett a hó, itt meg most is süt a nap, novemberben. A sávváltás itt is úgy történik, ahogy Moszkvában: ha bedugod pofátlanul az orrodat, akkor többnyire beengednek. De csak többnyire.

Egyébként a Besiktas-Galatasaray női rangadóra utaztam Európába. A Galata még veretlen, öt színes bőrű amerikai – közülük egy honosított – kosarassal, az egyikük Sylvia Fowles, aki Moszkvában a játékosom volt, és mellesleg a világ legjobb centere. Ezúttal is a Galata nyert, azért kellett átruccannom, mert a tévé nem adta, a meccset, semmi hangulata nem volt az összecsapásnak, ez persze érthető, mert ugyanakkor játszott a focicsapat, minden fanatikus szurkoló azt nézte.

Én meg Allen Iversont. Öt méterre ültem a 2001-es esztendő MVP-jétől, a Philadelphia 76ers egykori kilencszeres NBA All-Star-csillagától. Iversont két idényre, négymillió dollárért szerződtette a Besiktas – a férfi csapat, nem a női -, a 35 éves irányító fejhallgatóval a fülén, egykedvűen, kifejezéstelen tekintettel ücsörgött, semmiféle érzelmet nem tudtam leolvasni az arcáról, azt a legkevésbé, hogy élete álma teljesült a törökországi szerződésével, pedig megtelt a Besiktas stadionja, 32 ezren éltették, amikor az ünnepélyes bemutatása volt.

Én mindenesetre szerettem volna gratulálni neki, amiért élőben ugyanannyi tetkó van rajta, mint a filmeken vagy az újságokban.

Szerintem nem fog karriert csinálni Isztambulban, még az is meglepő lenne, ha kitöltené a szerződését, ezt mondta a klubunk, a Fener férfi csapatának horvát edzője, Neven Spahija is. Az viszont biztos, hogy rengeteg pólót eladnak majd az arcképével, azaz marketing-szempontból beválik a húzás.

A Fener különben remekül teljesít, a minap idegenben megverte az Euroliga címvédőjét, a Barcelonát is. Esélyesek bejutni a Final Fourba.

Egy darabig azon morfondíroztam, megvárom Iverson edzését, de aztán úgy döntöttem, hazamegyek, mert féltem, hogy később nagy cirkusz lesz a hídon. Beraktam a Hey Ho Let’s Go-t, és meg sem álltam Kadiköyig. Szerencsém volt, félórát tartott az út, amely máskor három óra szokott lenni.

Ha valaki csodálkozna ezen, elárulom, hogy Isztambulban a legpraktikusabb közlekedési eszköz a hajó. Azért vezetek ilyen keveset, mert sokkal jobb hajózni – a hajó az igazi tömegközlekedés. Amikor Kadiköyből áthajózom Európába, Eminönübe a Márvány-tengeren, látom a Boszporuszt és az egyik hidat, mindennapos gyönyörű turistaút. Amíg meg nem unom – most még élvezem.

Főleg, hogy tegnap húsz delfin kísérte a komphajónkat. Azt mondják a hozzáértők, itt a legfinomabb a halak húsa, a Márvány-tengeren, a delfinek pedig lesnek rájuk, hogy falatozzanak egy jót, aztán a Dardanellákon keresztül leúsznak a Földközi-tengerre.

El is hiszem, tényleg finom az itteni hal. Van is egy saját halárusom a kadiköyi piacon.

Azt mondtam a sváb testvéreimnek, hogy ez mindennapos, mármint, hogy a delfinek kísérik a hajót – valójában most találkoztam velük először. Viszont nem hazudtam akkorát, mert az előző blogomban idézett Burhan – aki valójában Csaba – tényleg azt mondta, hogy a hajót kísérő delfin mindennapos látvány a Márvány-tengeren. Én különben eddig csak az újvidéki fehér delfineket ismertem, mifelénk arra mondják, hogy fehér delfin, amikor valaki nyáron meztelenül fürdik a Dunában, lebukik a víz alá, és kidugja a, ... de ezt inkább ne részletezzük.

Ja, hogy kik a sváb testvérek? Heckenberger István és Hoffmann Henrik cimboráim Pécsről, akik autóval érkeztek, és hozták magukkal Tiffán Imre borász barátom várva várt életmentő küldeményét, néhány rekeszbe csomagolva.

Időközben persze játszottunk meccseket is, múlt héten a Sopronnal is az Euroligában, le is győztük őket, magabiztosan. Amikor a meccsre készültem, vártam, hogy mikor jönnek elő a régi érzések, végtére is az ősi ellenféllel találkoztunk – mármint a Pécs ősi ellenfelével -, de nem éreztem semmi olyasmit, amit öt-tíz évvel ezelőtt, csak azt, hogy de jó, jönnek a magyarok! Kedélyesen elbeszélgettem a néhány soproni szurkolóval, a játékosok közül Honti Katával és Fűrész Diával, meg az edzővel, Székely Norbival.

A hetedik percben 27-10-re vezettünk, s ezt az előnyt meg is tartottuk a meccs végéig. Nem azért győztünk 17 ponttal, mintha a Sopron gyenge lett volna, mi koncentráltunk nagyon erősen, tudtuk, hogy ez az idény egyik legfontosabb mérkőzése. A csapatnak is, nekem is.

Mi sem vagyunk még az igaziak, mindenki keresi a helyét, a legutóbbi világbajnokság MVP-je, a cseh irányító Hana Machová is, akinek ma már Horáková a neve. Sok edzésre lesz szükségünk, hogy összeérjünk. Most jön a Gdynia, aztán jövő héten utazunk Jekatyerinburgba, arra a meccsre, amely valószínűleg a csoportelsőségről dönt. Ott a Szpartakkal is csak egyszer győztem, bivalyerősek az oroszok.

De addigra mi is jobbak leszünk.

1 Tovább
«
12

Rátgéber-egyetem

blogavatar

Phasellus lacinia porta ante, a mollis risus et. ac varius odio. Nunc at est massa. Integer nis gravida libero dui, eget cursus erat iaculis ut. Proin a nisi bibendum, bibendum purus id, ultrices nisi.

Utolsó kommentek