Lassan fél éve élek a Boszporusz ázsiai partján. E röpke hat hónap alatt mindenki kicserélődött körülöttem, még honfitársam, Demeter György, a Fenerbahçe férfiröplabda-csapatának edzője is hazautazott a minap, csak egyvalami változatlan: folyton nyerünk. A győzelem olyan fejlemény, amit magyarázni nem kell.

Bizony, már hat hét eltelt azóta, hogy legutóbb blogbejegyzést írtam, még karácsony előtt. Azóta rájöttem, hogy ide nem blog kell, hanem egy könyv, dokumentumregény - annyi minden történik velem, vagy talán még pontosabban fogalmazva: körülöttem. Ha Újvidéken percenként 120-as fordulatszámmal éltem az életem, Pécsen 200-zal, Moszkvában 400-zal, akkor itt Isztambulban legalább tízezres tempóban peregnek a történések.

Az első tragédia Diana Taurasi doppingvétsége volt, amit hamarosan követett Penny Taylor váratlan – vagy talán mégsem annyira váratlan – távozása.

Minden túlzás nélkül leírhatom: a földkerekség két legjobb női kosarasát veszítette el a Fener néhány nap leforgása alatt.

Az [origo] húszévesnél idősebb olvasóinak kedvéért: mintha a nagy Chicago Bulls egyik napról a másikra elveszítette volna Michael Jordant és Scottie Pippent.

Aztán persze gyorsan leigazoltuk Angel McCoughtryt és Anete Jekabsone-Zogotát, ami szép, szép, nagyszerű játékosokról beszélünk, de én azóta is úgy érzem magam, mint akinek hétfőn levágják a fél kezét, majd kedden megüti a lottón a főnyereményt.
Ott áll a tengernyi pénzzel, de attól még a levágott keze nem nő ki.

Később Prágába távozott Vajda Anna, majd február elsején Demeter György barátommal is szerződést bontott a klub, így végképp egyedül maradtam magyarként a Boszporusz partján. Valahogy úgy, ahogy Mikes Kelemen, az utolsó bujdosó néhány tucat kilométerrel és kétszáz évvel arrébb, Rodostóban, a Márvány-tenger partján.

Rátgéber, Vajda és Ernest Radjen erőnléti edző

Gyuri barátom menesztéséről csak annyit, hogy ő tényleg legenda volt itt Kadiköyben, temérdek bajnoki címet és kupát nyert, és az elnök úr, Aziz Yildirim is kedvelte őt, a végsőkig kiállt mellette, de sajnos az eredményekkel – illetve azok hiányával – nem lehetett vitatkozni.

Az élet kegyetlen, mindenhol a világon, de itt, a Fenerbahçénél kegyetlen csak igazán. Itt nem egy nagy durranás az edzőváltás, kevesebb idő kell hozzá, mint ennek a blogbejegyzésnek a megírása.

A csapat körüli változásokat folytatva: Vajda Nusi távozása miatt kellett egy centert is igazolnunk, a kanadai Tammy Sutton-Brownra esett a választás, feltétlenül kellett valaki, mert a két középjátékosunknak, Ivana Matovicsnak és Nevriye Yilmaznak egyszerűen nem volt cseréje.

Lassan minden és mindenki megváltozik, kicserélődik körülöttem, csak egyvalami változatlan: Taurasival és Taylorral is nyertünk, s most nélkülük is nyerünk. Amióta a csapatnál vagyok, 28 meccsből 27-et megnyertünk, az utolsó huszonhat meccsünkön zsinórban huszonhat győzelem – tizennégy a török bajnokságban, tizenkettő az Euroligában -, nem is emlékszem, volt-e ilyesmi a pályafutásom során, talán abban az idényben, amikor a Péccsel veretlenül mentünk át az alapszakaszon az Euroligában. De az sem biztos.

Mára rájöttem, hogy az edzőnek a győzelem az egyetlen hű társa, a legjobb barátja – már természetesen a családján kívül. Vitatkozni ugyan a győzelmekkel is lehet – és mindig akad, aki vitatkozik is -, megmagyarázni viszont, hála istennek, nem kell.

A győzelem állandó


Egyébként szép ajándékot kaptunk az Euroliga alapszakaszának megnyeréséért, a Galatasaray – a legnagyobb helyi rivális – képében. A lehető legerősebb ellenfél ebben a szakaszban, Sylvia Fowles-szal, egykori moszkvai játékosommal, a világ legjobb centerével, továbbá Seimone Augustusszal, Donneka Hodgesszal, litván centerrel, Gintara Petronytével, egy csomó török válogatottal.

Összesítésben negyvenegy pont különbséggel kiütöttük őket.

Oktatófilmbe illett mindkét mérkőzés, bemutattuk, hogyan kell semlegesíteni a világ legjobb centerét. Sylviának az első meccsen több eladott labdája volt (7) mint pontja (6). A másodikon arra mentünk, hogy ne jusson lepattanóhoz – mindössze hatot tudott begyűjteni. Régi NBA-videókat néztünk, arról, hajdanán hogyan sikerült elfogni Kareem Abdul-Jabbart, Shaquille O’Nealt. Nekik is sikerült, nekünk is sikerült. A történelem ismételte önmagát.

Azt hiszem, a Fenerbahçe mindenkori edzőjének nem létezik nagyobb diadal, mint a Galata legyőzése. Nekem három nap leforgása alatt kétszer is sikerült. Mindez nem ártott az ázsiómnak.

Persze lehet, hogy a sors megint eljátszadozik velem. Az Euroliga nyolcaddöntőjében a Szpartak Moszkva-Schio párharc egy-egyre áll, szerdán csap össze harmadszor a két csapat Vidnojéban. Ha a Szpartak győz, összekerülünk korábbi csapatommal, amellyel 2009-ben  Euroligát nyertem.

A Szpartak négyszeres Euroliga-győztes, mi most pályázunk a Fener történetének első Final Fourjára. Ha túljutunk a Szpartakon – vagy a Schión -, megpályázzuk a négyes döntő megrendezését. De én annyira nem nézek előre, engem mindig csak a következő akadály érdekelt. Aki nagyon előre tekint, az könnyen gödörbe léphet. A Galata kiverése után megajándékoztam magam egy üszküdari kiruccanással. Üszküdar itt van, a Boszporusz ázsiai partján, réget úgy hívták, hogy Szkutari, Verne Gyula regényében, a Makacs Kerabanban is ezen a néven szerepel.  Tudják, van egy dúsgazdag török kereskedő, Keraban, aki rettenetesen felkapja a vizet azon, hogy a szultán hirtelen bevezetett egy tíz parás vámot, amit azoknak kell kifizetniük, akik komppal átkelnek a Boszporuszon. (Mindez 1880 táján történik, amikor még egyik híd sem áll a szoros felett.)

Márpedig Keraban villája Szkutariban van, ő pedig éppen az Aranyszarv partján áll, az európai oldalon.

Ugyan tíz para az egy fél csésze kávé ára, de ő akkor sem fizeti ki, ha a fene fenét eszik. Lovas kocsiba vágja magát, és negyven nap alatt körbeutazza a Fekete-tengert, és hat hét elteltével azzal a boldog tudattal vacsorázik szkutari otthonában, hogy megspórolta a tíz parát.

Igaz, hogy közben egy vagyont költött el a tengerkerülésre, de a szultánnak jól megmutatta!

Amúgy az előző bejegyzésben emlegetett sváb barátaim ugyanúgy jártak el, mint Keraban, megspórolták a hídpénzt (nem a komppénzt), és még csak meg sem kerülték a Fekete-tengert, éppen csak elfelejtették bedobni a lírákat a perselybe.

Szóval, elmentem Üszküdarba, egy igazi hamamba, azaz török fürdőbe. Nem olyanba, amiből a Nagy Bazár falánál is található egy, a turisták által látogatott, idegenforgalmi nevezetességnek számító fürdőbe, hanem olyanba, amelyben Keraban is pancsolhatott százharminc évvel ezelőtt.

Nos, a mi hamamunk 1640-ben épült, és Ernest Radjennel, a délszláv erőnléti edzőnkkel, illetve Muminnal,  a sofőrömmel látogattuk meg.

Ebbe a hamamba csak a törökök járnak, meg én és Ernest. Márvány az egész, és markos masszírozó fickók dolgoznak itt. Mindegyik bajuszos, és nagyon markos. Nos, lekaptak a tíz körmömről, és valami smirgliszerű kődarabbal elkezdték dörzsölni a bőrömet, miután lefektettek egy forró márványlapra.

Szörnyű volt, a végén, a kabinomban ledőltem egy díványra, és azonnal elaludtam.

Amikor felébredtem, elgondolkoztam azon, hogy így él egy török úr.

Meg egy-egy magyar is, ha Kadiköyben lakik, és bennfentes helyi ismerősei vannak.