Rátgéber-egyetem

Bár jómagam is a messzi Törökországban pergetem a napjaimat, ahogy nagy elődöm, Mikes Kelemen, az én ott-tartózkodásomat túlzás lenne száműzetésnek nevezni. Nagyon megszerettem Fenerbahcét és Kadiköyt, de valahogy úgy vagyok ezzel a szeretettel, mint a Fejedelem krónikása: "Én úgy szeretem már Rodostót, hogy soha el nem felejthetem Zágont!"

December 14-én megérkeztem Magyarországra, a Sopron elleni Euroliga-mérkőzésre, de alig vártam, hogy elrepülhessek Sopronból, csak azért, hogy megint visszajöjjek Magyarországra, ami vasárnap délben be is következett.

Sopronba egyébként úgy volt érdemes elmenni, hogy győztünk. Ez persze minden városra igaz, de Sopronra kiváltképp.

Szóval, nyertünk, de a nyerésen kívül ugyanilyen lényeges volt, hogy előző este sikerült találkoznom soproni barátaimmal – bármilyen furcsa, ilyenek is vannak szép számmal -, név szerint Göbl Gáborral, a magyar heavy metal legendájával, Meszlényi Róberttel, a helyi NB I-es férficsapat edzőjével és Tölli Bálinttal, a Hotel Szieszta igazgatójával.

Göbl zenekara egyébként a Moby Dick, kaptam is tőle korábban egy cd-t, amikor Törökországban beraktam a lejátszóba, a Kiscsillagon szocializálódott kadiköyi ismerőseim gyorsan rájöttek, hogy a kőkemény Fishing on Orfű mennyire kommersz és fülbemászó Göblék szerzeményeihez képest.

A meccs után egyébként a pécsi barátaim megjelentek a szállodánkban, és megtanították az isztambuli vezetőket és a játékosokat néhány harci nótára, a szöveget szerencsére nem értették a törökök.

Ha már az utózöngéknél tartunk, játékosom, Vajda Anna kicsit ki volt akadva a soproni közönség viselkedésére, főleg, hogy az édesapja is ott volt a meccsen, akihez odament egy soproni szurkoló, és megkérdezte tőle, nem szégyelli-e magát a lánya miatt...

Utólag most már elmondhatom, a drága feleségem hasonló konfliktustól tartva nem hozta el a két gyermekemet, Lacikát és Tomcsit a meccsre.  Hogy ennyi évvel a távozásom után is ilyen hőfokon izzon a velem szemben táplált gyűlölet...

Egy pozitívuma mindenesetre volt a soproni kirándulásnak, a győzelem tényén túl: hogy honosítottak a soproni szurkolók. Eddig szerb csetnik voltam, múlt szerdától már hazaáruló vagyok...

Szerencsére ezeket a bekiabálásokat én nem hallom a meccs hevében, a koncentrációm nem engedi. Azt azért el kell ismernem, nagyon mélyen voltunk az első félidő végén. Ivana Matovics négy, Penny Taylor három faulttal a padon ült, Taurasi pedig - fault nélkül - a szállodaszobában.

A félidőben aztán működött a motivációs rendszerem, a sportszakmai titkokat nem áruljuk el, de sikerült felráznom a csapatot. Taylorban felébredt az anyatigris,  a 2006-os világbajnokság MVP-je 24 pontot dobott a harmadik negyedben, tízet a negyedikben, összeállt a védekezésünk is, és a végén simán győztünk.

Roppant büszkén karácsonyozunk veretlenül az Euroliga tetején. Nyolc meccs - nyolc győzelem.

És akkor beszéljünk egy kicsit Diana Taurasiról, úgyis mindenki arra kíváncsi, hogy miért nem játszott múlt szerdán. Nos, láttam egy fantasztikus műsort az MTV 1-es programján, megható volt, ahogy a meginterjúvolt Diana beszélt rólam. Én sohasem mertem volna elmondani azt, amit ő elmondott rólam: hogy nagy hatással voltam a világ legjobbjának pályafutására. Hogy nagyon mélyen volt, amikor a Szpartak Moszkvához került, s aztán - talán nekem köszönhetően is - diadalt aratott, s a történelem egyetlen kosarasa lett, aki a WNBA-ben és az Euroliga döntőjében is megszerezte az MVP címet.

Sajnos, a végén hiteltelenné vált a remek műsor, mert egy rosszhiszemű "füles" alapján azt a pletykát közölte a fiatal riporter, hogy Diana egy csapattársnőjével történt összetűzés miatt nem játszott, és duzzogva ült a meccs idején a szállodában...

Az MTV-nek, ennek a komoly presztízsű televíziónak nem lenne szabad így elveszítenie a hitelét. A FIBA Europe honlapján elmondtam, egészségügyi problémái vannak, a karácsony után derül ki, hogy mi lesz vele. Tudom, hogy ez így meglehetősen rejtélyesnek hangzik, de ennél többet nem áll módomban közölni, csak annyit, hogy nem fegyelmi vagy financiális okok állnak a háttérben.

Arra nem is merek rágondolni, hogy nem jön vissza Isztambulba. A szezonunk eddig oktatófilmre kívánkozik. Egy-egy meccset Taurasi nélkül is meg lehet nyerni, de hosszú távon nem vagyunk ugyanaz a csapat. Nagyon nagy szükségünk van rá.

Ez volt a múlt héten, de most már Pécsen vagyok, a szűkebb hazámban. Éppen akkor, amikor ezeket a sorokat írom, érkeztem meg a sváb testvérekhez, Hoffmann Henrikhez, Heckenberger Istvánhoz - ők a korábbi blogomban bemutatott isztambuli turisták -, itt van Lévai Balázs (akit befogadtunk) és Lovasi András. Vele kapcsolatban is rejtélyes maradok, mint Taurasival, csak annyit árulok el, hogy nem Lovasi az eredeti családneve. Az igazi neve a lovakkal és az illatokkal van összefüggésben.

A családja örülhet, hogy magyarosították a vezetéknevét, talán azon kevés svábok közé tartoznak, akik nem bánják a magyarosítást.

Nos, itt vagyok egy Pécs melletti kis faluban. Tegnap este Lévaival és Lovasival pucoltuk a fok- és vöröshagymát. Lévai végre hozott borokat is, ezeket természetesen elfogyasztottuk. Most indul a buli. Nagy viták vannak a kolbászkészítés körül, egyszer emiatt majdnem fel is bomlott a Kiscsillag együttes.

Lovasi ugyanis gyömbért akart tenni a kolbászba!

Ez a legszörnyűbb szentségtörés a többi sváb előtt. Történt, hogy tavaly titokban levágott egy mangalicát, abba tette a gyömbért, s tévedésből pár kolbász hozzánk is elkeveredett – a kóstoló után két-három óráig nem is beszéltünk. Az esetből tanulva most Lovasi átállt a gyömbérről a szegfűborsra.

December 27-én utazom vissza Isztambulba, de addig még lesz egy tárgyalásom a mohácsi régióban, ahová még egy tisztességes svábbal megyek, dr. Halmos Péter barátommal. Ő segített magyarországi tartózkodásom alatt a legtöbbet, és most is az Akadémia kapcsán megyünk továbbfejlődni. Kedden Szekó József mohácsi polgármester halászlevéből fogunk enni, és ebéd után kivonulunk a mohácsi csatatérre, és még egyszer lejátsszuk a partit.

Isztambuli tapasztalataimat kamatoztatva bízom benne, hogy ezúttal legalább döntetlenre kihozzuk a meccset, ami nem sikerült 484 évvel ezelőtt, az talán most összejön nekünk, magyaroknak.

Aztán tehát vissza Kadiköybe, kezdődnek az edzések, s január 2-án már otthon városi derbi a Besiktasszal, amely beerősített Nykesha Salesszel, a három évvel ezelőtti brnói Euroliga-Final Four legértékesebb játékosával.

2011-ben sem fogok unatkozni.

Utóirat: Többen kérték a korábbi bejegyzésemben említett Bobby kutyám fotóját, az eddigi mulasztásomat most pótolom. Ennek aktualitását az adja, hogy - örömmel jelentem - Bobby már nem kakil be!