Rátgéber László blogja
Régebben azt gondoltam, hogy a villányi (na jó, és a szekszárdi ) vörösborok a legjobbak a világon. De most, hogy már megismerkedtem a bordeux-i, burgundi
iskolával, La Rioja kiváló tempranillóját is fogyasztom, megbarátkoztam Toscana büszkeségeivel, a brunellóval és a barollóval, ausztrál kosaras lányaim
segítségével megismertem az ottani palettát is, a chilei minőség is elkápráztatott, a dél-afrikairól nem is beszélve, s megkóstoltam a fantasztikus anatóliai
borokat is, most már egészen biztos vagyok benne, hogy tényleg a villányiak a legjobbak.
Két hónapja élem isztambuli száműzetésemet, és amikor a pécsi kosaras lányok vendégszerepeltek a Fenerbahce tornáján, a lányok Zseljko Djokics edző
vezetésével 18 boca villányival leptek meg. És nem is akármilyennel.
Tiffán Imre borász barátom szervezte a segélycsomagot. A másik Tiffán család (az Ede bácsié), a Bock család, a Jekl család, a Sauska família és
természetesen az Imre – mármint a Tiffán - családja küldött a saját kollekciójából minőségi borokat, és ami megérkezett hozzám, az csak a fele.
Hát kiraktam őket a polcra, és nézegettem őket. Utána meg is kóstoltam őket, és mit is mondjak... A La Rioja-i, a toscanai és az ausztrál borocskák átkerültek a spájzba. Majd a keserves napokon jók lesznek ők is.
A családom is megérkezett, nagy örömömre, a gyerekek bírják az angol sulit, a drága feleségem pedig szereti az isztambuli életet. Finom kaják, kitűnő éghajat, tenger és mosolygós emberek - épp az ellentéte Moszkvának. De a közlekedése, az hasonlít.
És van egy új családtagunk is. Ő Bobby. Vagy csak Bobi. A most már 3 hónapos kis bichon havanese. Igen, apa elment Konstantinápolyba dolgozni, a gyerekek pedig gyorsan rábeszélték anyucit, hogy vegyen egy kutyust. Különben nagyon szép , okos és aranyos kiskutyus, és én azt élvezem vele a legjobban, hogy leviszem sétáltatni fél órát, feljövünk, és akkor olyan jót kakil otthon. Ja, ha én tisztítanám, akkor biztosan nem élvezném ennyire.
És van még egy új családtagunk, Burhan Dagdelen, aki valójában Csaba. Burhan Magyarországon dolgozott, kereskedelemmel foglalkozott, mint mindegyik
tisztességes török, aztán beleszeretett egy magyar lányba, megnősült, ott élt 22 évet, és gyönyörű Tünde feleségével két nagyon stramm srácot neveltek fel.
Így lett Burhanból Csaba. Csaba nagyon szépen, választékosan beszéli a magyar nyelvet.
Őket úgy ismertem meg, hogy jött egy 212 cm magas, daliás legény, olyan 16 éves körüli, és köszönt nekem, Laci bá én is magyar vagyok. „Hát téged hogy hívnak, mit csinálsz itt?” Ő volt Attila, a nagyobbik Dagdelen-srác, a kisebbik az a Levente. Ők most Lacika és Tomcsi – a fiaim - legjobb isztambuli barátai. Olyannyira jók, hogy míg én Kayseriben szenvedtem, Magdika drágám elengedte Laci fiúnkat az Attilával a Fenerbahçe-Galatasaray fociderbire. Ebből könnyen kikövetkeztethető, hogy nagyon szeretjük, tiszteljük a Dagdelen családot, bízunk is benne. A meccsen Lacika biztonságban érezte magát, nem volt balhé, különben én is voltam egy hasonló derbin, a Fener-Besiktas meccsen, az sem volt kutya. Egész más dimenzió. Nem az, amit az ember egy focimeccs vagy sportesemény hangulatáról itthon gondol. Egyszóval szenzációs. Ötvenötezer ember – ötvenötezer szurkoló.
Tünde, aki különben könyvelő a Fenerbahcénál, mesélte, hogy három nappal a meccs előtt valahol a stadion környékén elloptak egy géppisztolyt 30 éles tölténnyel. A rendőrség nagy erőkkel fésülte át a környéket, már majdnem úgy volt, hogy elmarad a derbi, féltek attól, hogy valaki az ellenfélre emeli majd a fegyvert, de szerencsére elkapták egy kutyaólban a rejtőzködő tolvajt.
Különben a Fener és a Galata között nagyon tisztességes és őszinte a viszony, ezt már az első napokban megtanították nekem a klubban.
Mi gyűlöljük őket, ők gyűlölnek minket, mondták.
Az utcabál sajnos elmaradt, mert a gólok is a meccsen.
Akkor Burhanról, aki valójában Csaba. Ő e két hónap alatt annyira bemutatta nekem Isztambult, hogy már egészen jó túravezető lehetnék.
Végigjártuk a bazárt - a Kapali carsijában, ha jártok arra, az 5-ös kapunál balra Dzingisz vár rátok, mondjátok, hogy én küldtelek benneteket, vagy a 2-es kapunál Gürsel, igaz – Dzsingisszel ellentétben -, ő nem beszél magyarul.
Csaba már intézett nekem saját fodrászt, törzshelyeket, megtanított taxizni, tömegközlekedést használni, kajákat választani, piacra járni, megtanított alkudozni, saját halárusunk is van már, stb.
Az egyik "jóakarónk" eladott nekünk két gyönyörű, 60 éves szőnyeget, nagyon olcsón, 500 euróért darabját. Azért ilyen olcsón, mert magyar, török két jó barát, meg ő Fener-szurkoló. A Magdinak is tetszett. Este kocsival elhozatta a címünkre, hogy majd fizetünk valamikor. Az emberben mégsem alszik el a kétkedés, és másnap Burhannal, aki valójában Csaba, elmentünk a Kadiköyi (itt lakom) régiségbolt-negyedbe, ami a szomszédban van. Megkérdeztük az egyik haverját, a másikat is, az igazi szakértőket. Mondták, szépek a szőnyegek, de egy biztos, hogy egyik sem antik darab. Maximum 150 euro darabja. Speciális öregítési trükköket használnak.
Természetesen visszaadtuk a szőnyegeket a magyarbarát árusnak a Grand Bazaarban.
És hogyan került vissza Isztambulba Csaba? Ez az igazán jó sztori.
2009 augusztusában a Fenerbahce futball csapata Magyarországon, Kispesten játszott az Európa Ligában, ha jól emlékszem, zárt kapus meccset. És Burhan, aki
valójába Csaba, volt a focicsapat hivatalos tolmácsa. A meccs után csevegnek az elnök úrral, és ekkor megjelenik Attila, elköszönni apukájától, mert már
késő volt. Aziz Yildrim elnök úr megkérdezte Csabától, ki ez az gyerek, ez az óriás. Attila már 14 évesen 206 centis volt. (És alig tudott törökül.) Mondja Csaba, hogy a fia. Egy héten belül már újból Isztambulban élt Burhan, de most már a kedves feleségével és a két daliás legényével. Az elnök úr átköltöztette őket egy hét alatt. Ha egy nap Attila Dagdelen nevét látni fogjátok a török válogatottban (ne feledjétek, ők a vb-ezüstérmesek), tudnotok kell, hogy az a török válogatott kosaras úgy mutatkozott be nekem, hogy Laci bá, én is magyar vagyok. És egyszer az NBA-ből a magyar válogatottba utazhatott volna haza.
Csak otthon, elmondásuk szerint, senki sem foglalkozott velük, pedig 14 évesen 206 centisnek lenni viszonylag szembetűnő.
Mi meg panaszkodunk, hogy nincs pénz, ezért nincs sportunk.
A szorgalom, az odafigyelés, az önképzés, a lelkesedés és az alázat nem a pénz kérdése.
Különben játszottunk három meccset is, három különböző versenyben. Megnyertük a török szuperkupát a Galatasaray ellen, 10000 néző előtt, amit nagyon megünnepeltünk.
Aztán a török bajnokságban kikaptunk Kayseriben. Az ellenfél vezetett 16 ponttal is, aztán kiegyenlítettünk, de hosszabbításban kikaptunk egy ponttal. Ivana Matovics csak 15 percet játszott, kiállították két sportszerűtlen fault - ütés - miatt, Diana Taurasi, a világ legjobb kosarasa 15 mezőnykísérletéből nulla pontot dobott. Vajda Anna nagyszerűen játszott, a csapatunk legjobbja volt a 17 pontjával. A török bajnokság pillanatnyilag Európa legerősebb bajnoksága, majdnem mindegyik csapatban van négy "igazi" amerikai, és még egy honosított is, ebből az ötből négy a pályán is lehet egyszerre, az egyik meg csere. Így, ha nem játszunk jól, akkor többször is úgy járhatunk, mint a Vickie Johnson (egykori pécsi játékosom) vezette Kayseri ellen. Sokan kérdezték, miért tettem vissza a hosszabbításban Taurasit, amikor már 0/14-et dobott addig. Azért, mert meg voltam győződve, hogy az utolsó labdánkat bedobja.
Hát nem dobta be.
De magyaráztam, hogy ezt a bizalmat nekem sokszorosan vissza fogja adni. És ezt már meg is tette múlt héten Madridban, az Euroliga-nyitányon. Főszerepet vállalt Penny Taylorral és Nevriye Yilmazzal a szenzációs és nagyon fontos 91-82-es idegenbeli győzelmünk során, amelyikkel most sanszunk van a jó startpozícióhoz a play-offra.
Jó pozíció ahhoz, hogy eljussunk oda, ahol a Fenerbahce még sohasem járt. Oda, amiről álmodoznak itt Kadiköyben. Oda, ahová edző még soha nem vezényelt három
különböző csapatot. Oda, ahová nagyon rögös út vezet.
A Final Fourba.
Utolsó kommentek