Rátgéber László blogja

Nem csoda, hogy munkaadóim egyedül nekem biztosítottak gépkocsit használatra a Fenerbahçe külföldi alkalmazottai közül, Isztambulban autózni ugyanis nem átlagembernek való feladat.

Egy nullakilométeres, csatahajó-méretű Fordot kaptam, s a minap ezzel a hatalmas gépkocsival – életemben először – áthajtottam Isztambul két Boszporusz-hídja közül a régebbin, az 1974-ben épült Bogazici Köprüsün. A hídvám 3 török líra – másfél euró -, nem komoly tétel, és csak az egyik irányba kell kifizetni. Valószínűleg bíznak benne a híd működtetői, hogy az ember vissza is tér kiindulási pontjára. Szóval, átestem a tűzkeresztségen.

Ha Ázsiából autózunk Európába, nagyon fontos, hogy sok és jó zene legyen az ember gépkocsijában. Kifelé a Brand New Cadillac ment a The Clash-től, visszafelé pedig a Hey Ho Let’s Go a Ramonestől. Ezzel még egy több órás dugót is átvészeltem volna. Merthogy Isztambulban órákat tud állni az ember a csúcsforgalomban, ha bedugul valamelyik híd. És a Boszporusz felett nincs menekülő útvonal.

Amúgy szinte minden olyan itt is, mint Moszkvában volt. Azzal a két elhanyagolható különbséggel, hogy az orosz fővárosban volt egy sofőröm, Roman, továbbá, hogy ott folyton esett a hó, itt meg most is süt a nap, novemberben. A sávváltás itt is úgy történik, ahogy Moszkvában: ha bedugod pofátlanul az orrodat, akkor többnyire beengednek. De csak többnyire.

Egyébként a Besiktas-Galatasaray női rangadóra utaztam Európába. A Galata még veretlen, öt színes bőrű amerikai – közülük egy honosított – kosarassal, az egyikük Sylvia Fowles, aki Moszkvában a játékosom volt, és mellesleg a világ legjobb centere. Ezúttal is a Galata nyert, azért kellett átruccannom, mert a tévé nem adta, a meccset, semmi hangulata nem volt az összecsapásnak, ez persze érthető, mert ugyanakkor játszott a focicsapat, minden fanatikus szurkoló azt nézte.

Én meg Allen Iversont. Öt méterre ültem a 2001-es esztendő MVP-jétől, a Philadelphia 76ers egykori kilencszeres NBA All-Star-csillagától. Iversont két idényre, négymillió dollárért szerződtette a Besiktas – a férfi csapat, nem a női -, a 35 éves irányító fejhallgatóval a fülén, egykedvűen, kifejezéstelen tekintettel ücsörgött, semmiféle érzelmet nem tudtam leolvasni az arcáról, azt a legkevésbé, hogy élete álma teljesült a törökországi szerződésével, pedig megtelt a Besiktas stadionja, 32 ezren éltették, amikor az ünnepélyes bemutatása volt.

Én mindenesetre szerettem volna gratulálni neki, amiért élőben ugyanannyi tetkó van rajta, mint a filmeken vagy az újságokban.

Szerintem nem fog karriert csinálni Isztambulban, még az is meglepő lenne, ha kitöltené a szerződését, ezt mondta a klubunk, a Fener férfi csapatának horvát edzője, Neven Spahija is. Az viszont biztos, hogy rengeteg pólót eladnak majd az arcképével, azaz marketing-szempontból beválik a húzás.

A Fener különben remekül teljesít, a minap idegenben megverte az Euroliga címvédőjét, a Barcelonát is. Esélyesek bejutni a Final Fourba.

Egy darabig azon morfondíroztam, megvárom Iverson edzését, de aztán úgy döntöttem, hazamegyek, mert féltem, hogy később nagy cirkusz lesz a hídon. Beraktam a Hey Ho Let’s Go-t, és meg sem álltam Kadiköyig. Szerencsém volt, félórát tartott az út, amely máskor három óra szokott lenni.

Ha valaki csodálkozna ezen, elárulom, hogy Isztambulban a legpraktikusabb közlekedési eszköz a hajó. Azért vezetek ilyen keveset, mert sokkal jobb hajózni – a hajó az igazi tömegközlekedés. Amikor Kadiköyből áthajózom Európába, Eminönübe a Márvány-tengeren, látom a Boszporuszt és az egyik hidat, mindennapos gyönyörű turistaút. Amíg meg nem unom – most még élvezem.

Főleg, hogy tegnap húsz delfin kísérte a komphajónkat. Azt mondják a hozzáértők, itt a legfinomabb a halak húsa, a Márvány-tengeren, a delfinek pedig lesnek rájuk, hogy falatozzanak egy jót, aztán a Dardanellákon keresztül leúsznak a Földközi-tengerre.

El is hiszem, tényleg finom az itteni hal. Van is egy saját halárusom a kadiköyi piacon.

Azt mondtam a sváb testvéreimnek, hogy ez mindennapos, mármint, hogy a delfinek kísérik a hajót – valójában most találkoztam velük először. Viszont nem hazudtam akkorát, mert az előző blogomban idézett Burhan – aki valójában Csaba – tényleg azt mondta, hogy a hajót kísérő delfin mindennapos látvány a Márvány-tengeren. Én különben eddig csak az újvidéki fehér delfineket ismertem, mifelénk arra mondják, hogy fehér delfin, amikor valaki nyáron meztelenül fürdik a Dunában, lebukik a víz alá, és kidugja a, ... de ezt inkább ne részletezzük.

Ja, hogy kik a sváb testvérek? Heckenberger István és Hoffmann Henrik cimboráim Pécsről, akik autóval érkeztek, és hozták magukkal Tiffán Imre borász barátom várva várt életmentő küldeményét, néhány rekeszbe csomagolva.

Időközben persze játszottunk meccseket is, múlt héten a Sopronnal is az Euroligában, le is győztük őket, magabiztosan. Amikor a meccsre készültem, vártam, hogy mikor jönnek elő a régi érzések, végtére is az ősi ellenféllel találkoztunk – mármint a Pécs ősi ellenfelével -, de nem éreztem semmi olyasmit, amit öt-tíz évvel ezelőtt, csak azt, hogy de jó, jönnek a magyarok! Kedélyesen elbeszélgettem a néhány soproni szurkolóval, a játékosok közül Honti Katával és Fűrész Diával, meg az edzővel, Székely Norbival.

A hetedik percben 27-10-re vezettünk, s ezt az előnyt meg is tartottuk a meccs végéig. Nem azért győztünk 17 ponttal, mintha a Sopron gyenge lett volna, mi koncentráltunk nagyon erősen, tudtuk, hogy ez az idény egyik legfontosabb mérkőzése. A csapatnak is, nekem is.

Mi sem vagyunk még az igaziak, mindenki keresi a helyét, a legutóbbi világbajnokság MVP-je, a cseh irányító Hana Machová is, akinek ma már Horáková a neve. Sok edzésre lesz szükségünk, hogy összeérjünk. Most jön a Gdynia, aztán jövő héten utazunk Jekatyerinburgba, arra a meccsre, amely valószínűleg a csoportelsőségről dönt. Ott a Szpartakkal is csak egyszer győztem, bivalyerősek az oroszok.

De addigra mi is jobbak leszünk.